Őszelő - augusztusban

Nem azért, mert egyre többször hallom a varjak károgását, de még azért sem, mert a

legutóbbi dinnye árasztotta magából a szezon végét és még azért sem, hogy augusztus dacára jobb, ha a lábamra zoknit húzok és éjjelre bezárom bukóig az ablakom. Nem!  Még azért sem, amiért egyre korábban kell lámpát gyújtani, a hajnal viszont lassú, nagyon lassú derengéssel érkezik. Nem!

De valahogy már benne van a levegőben, az orromban. Hallom a fák susogásán, látom a park füvén a szaporodó leveleket. Ezek a levelek már nem igazán zöldek, elindultak az enyészet útján. Egészen más a hangjuk. Bezártságomban csak ilyenekből vonok le következtetéseket és ezért nem lepődöm meg, hogy másokat is - akiket olvasok -, hatalmába kerített az érzés. Ez bizony - bár hivatalosan még nem lenne -, már a nyár vége. Mert sajnos ilyen nyarunk sikeredett. 

(De hogy ezek a köztes vonalak hogyan, miért kerültek ide, nem tom. A blogom megint önálló életet él! :DD)

Kányádi Sándor: Őszelő

 Fázik a Küküllő,
lúdbőrös a háta,
már csak a nap jár el
fürödni a gátra.

Lenn a gát alatt csak
vadrécék, vadludak.
Ők is búcsúzóban:
tiszteletkört úsznak.

Ékelődnek aztán
föl az őszi égre,
belevesznek lassan
a kék messziségbe.

Reggelenként apró
ködfióka s pára
kapaszkodik föl a
partmenti fűzfákra.

Ágaskodik a szél:
leveleket olvas.
Fönn a hegyek között
felbődül a szarvas.