... ahol sokáig éltem. Születésemtől 56 éves koromig. Nagy ház volt, méretes udvarral, bokrokkal, tujákkal, virágokkal ...sok beteljesült álommal és talán még több beteljesületlennel.
Ha nehezen is, de be kellett látnom, hogy egyedül már nem bírok vele. A végén már 4. éve hirdettem, amikor elkelt. A lányom is, meg a barátaim is azt mondták, azért nem jelentkezik érte senki, mert valójában nem akarok tőle megválni. Ez igaz is volt. Mai napig is ha nagy ritkán magamról álmodom, mindig ott látom magam.
Honnan jutott ez megint eszembe? Mammka blogját olvasva az aranyos csicsergők etetéséről. Igen én is csináltam, terményboltban szereztem be a hozzávaló csemegéket. Sokszor időztem a konyhaablakban lesve őket, ahogy a fenyőfa gallyai közé bebújva kerestek szélmentes, talán kicsit melegebb menedéket. Még az éjszakát is ott töltötték, egymás mellett a különfélék.
Ezek nem is emlékek, hanem honvágy??
Ezek nem is emlékek, hanem honvágy??
Álmodom a kertet, a házat
Álmodom szerető anyámat.
Diófa susogó levelét
Az otthon, a család melegét.
A hajnali kenyér illatát
Az utcák titkos rejtett zugát.
Távoli tájon más az élet
Nincsenek olyan szép emlékek.
Nézem a suhanó felleget
Ha elszáll az otthonom felett.
Rájuk milyen irigy vagyok
Égető könnyeket hullatok.
(Ismeretlen)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése