Aki nem bőkezű azzal, amije van, az becsapja magát, ha azt hiszi, hogy tehetősebben adakozóbb lenne... ha nem adunk a kevésből, a sokból sem fogunk adni.
Advent: a várakozás megszentelése.
Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy "meg kell tanulnunk vágyakozni az után,
ami a miénk".
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra - ami biztosan megjött. Télen: az
első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb.
Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni - beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és "jogosabb" birtoklás se, mint
szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az
ismerősben születhet valódi "meglepetés", lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a Karácsony a szeretet és advent a várakozás
megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár - jól várakozik, s már várakozása is felér egy
hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van.
Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé - szabad, és mentes a birtoklás minden
görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák, percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.
Pilinszky János
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése