2012. 10. 22.

Mikor is teszünk jót?

Az előző bejegyzésem lényegét továbbgondolva, valóban soha nem tudhatjuk mikor csinálunk jót.

Én gyermekkoromat szinte egykeként éltem végig. Egyik testvérem akkor halt meg, amikor édesanyám velem volt várandós, másik testvérem 24 évesen akkor ment el örökre, amikor én 7 éves voltam.
Erre gondolhatnád kedves Olvasóm hogy biztos elkényeztetett egyke lehettem, holott én ezeket az éveket nem így éltem meg.

Anyám túlzott féltése, a jóra való nevelése pl. abban is megnyilvánult, hogy bizony-bizony nem hagyott reggel aludni, mert az ő felfogása szerint az lustaság lett volna. Holott egyértelmű volt, hogy későnfekvő-kelő bagoly tipus vagyok, este nem tudtam elaludni, reggel alig bírtam magamba életet lehelni..  No de hol tudatosult akkor még ez bárkiben is, hogy ilyen is létezik.
Bizony, míg ki nem kerültem felnőtt fejjel a szárnyai alól, elemlámpával olvastam a paplan alatt hajnalokig. De ha jó könyvem volt, képes voltam alvás nélkül menni iskolába.

De amiért ebbe a bejegyzésbe belefogtam az az, hogy már 16 éves koromban kiderült, hogy magas a vérnyomásom és ez engem egész életemben végig kísér.
Akkor a teljes kivizsgálás minden mást kizárt, így genetikai dologra fogták, csak az nem volt meg, hogy kitől örököltem.

Milyen jó lett volna, ha már 50-60 évvel ezelőtt is tudnak a szülők az előző  megállapításról!! Szerencse, hogy én a saját tapasztalatomból kiindulva soha nem
sarkalltam ezt a témát a gyermekemnél, annál is inkább, mert láttam, hogy olyan, mint én.
Magas vérnyomása tényleg nem lett, de tény, hogy felnőtt emberként is képes hétvégén 10-11-ig is aludni. A kutyikájával is olyan szerencsés, hogy az is szinte teljes kómában van 9-10 óráig, így nincs gond a korareggeli sétával.

Nincsenek megjegyzések:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...